A címet Hésziodosz görög költőtől (élt Krisztus előtt a 8. században) loptam, aki egészen biztosan nem haragszik ezért. Ez a cím tökéletesen passzol a mostani bejegyzésemhez, hiszen semmiféle frenetikus új eredményről sem tudok beszámolni, ellenben a monoton munkáról igen. Adhattam volna persze valami egocentrikus címet is, hiszen éppen egy éve, hogy megtettem itt az első bejegyzésemet, s írni kezdtem egy történetet. Nem gondoltam volna magamról, hogy egy év múlva is írok ide, ám ez csak Önök miatt van. Szóval, Isten éltesse Önöket, kedves Olvasóim! Visszatérve a munkákra és a napokra: a padlásról ma levonultunk. Készen lett a tűzfal belső fele, simítóvakolattal, kihúzott kémény- és pillérélekkel. Világítás itt még nincsen, ezért csak ideiglenes fénynél mutatok egy apró részletet. Íme:

Ez csak a harmada a padlásomnak, persze nem akarok felvágni azzal, hogy mekkora a padlásom, mert az visszás lenne. De jó nagy. Apropó fények! Elérkezett az a pont, hogy villanyszerelőre van szükségem. Képtelen történetnek tűnhet, de tudom, hogy hisznek nekem. Szóval, összesen kilenc villanyszerelő számát hívtam a szűkebb régióból, eredménytelenül. Senki sem vállalta, mert sok a munka, ám mindegyik adott egy másik nevet és számot. Már hihetetlen a sztori, ugye? A tizedik viszont elvállalta. Amikor nagy részletezettséggel, hosszan magyaráztam neki, hogy hol van a ház, türelmesen meghallgatott, majd annyit mondott. “Az a bazi nagy, aminek le volt szakadva az eleje”. Itt már gyanút fogtam, pláne amikor hozzátette: ” Átmegyek. ” Szóval az van, hogy a tizedik nevem három házzal lakik mellettem. Ki tudja innentől, hogy ki kit ismer és ki olvassa ezt a blogot, de mindegy is. A villanyszerelőm egy filmbéli figura, aki arra a kérdésre, hogy húzhatjuk-e az álmennyezetben a vezetékeket, úgy válaszolt 24 percben, hogy a teljes egészségügyi kórlapjától az amerikai katonák Vietnámban használt rohamsisakjáig mindenről beszélt (és ezt vegyék szó szerint!), de a kérdésre is választ adott. Gondolták volna, hogy Ő az én emberem? Ráadásul vasárnap (!) kezd is. Újabb pipa.

A munka súlypontja átkerült most a lakrészekre. A leghátsó traktus három egységből álló részlegében a vakolat teljesen eltűnt, a fugák kikaparva:

Itt a villanyszerelés első szakasza után kezdődik a gúzolás és vakolás. Közben a többi helyiségben meg némi bontás és falazás, amiről rövidesen bővebben írok majd, s mindehhez rajzokat is csatolok!

A régi házban az események párhuzamosan több szálon futnak. Na jó, csak kettőn, de az már több…A padláson a tűzfal belső oldalának javítása már a végéhez közeledik. A pillérek közti mezőkbe a második vakolatréteg is felkerült, simul a dolog, ám így válik igazán szembeötlővé, hogy a megerősítő pillérek és a kémények milyen görbék. Bár aligha a padlás lesz a legreprezentatívabb része a háznak, a dolog a szemnek zavaró. A kőművesemet jobban zavarja mint engem, ezért úgy döntöttünk, hogy deszkával beállítja a függőleges éleket és úgy vakolja be ezeket a hasábokat. Ma délelőtt így nézett ki egy részlete a falnak:

A szuterénben is történt némi előrelépés. Elkészült az új, szigetelt faajtó, és a zsalukő padka burkolata. Színben mindkettő az ablakok venge színével megegyező. Az ajtónak azért örülök, mert végre van értelme a szuterén páramentesítésének. Ajtó nélkül eddig az utcáról szívtam a levegőből a vizet, persze teljesen feleslegesen. Illetve, az elmúlt hetekben a városnak ezen a részén 1%-al alacsonyabb volt a levegő páratartalma, de ennek igazán észrevehető nyoma csak a villanyszámlámon volt. Na de majd most. A küszöb még hiányzik, s a beállítás során kisebb sérülések is keletkeztek a falon, az ajtó masszív és szép munka, bár itt még poros:

Ez pedig egy részlet a faburkolatú padkákról.

Jövő héten szeretném a lámpákat és kapcsolókat, valamint a szellőző elé a burkolórácsokat felszereltetni, aztán jöhet a kisebb festőjavítás és takarítás. Ha ebből a két helyiségből állna ez a ház, azt is mondhatnám hogy mindjárt kész. De még nincsen mindjárt kész.

Szóval van abban valami szimbolikus, hogy most egyszerre zajlik a vakolat leverése és felhordása a régi házban. A felhordás szó szerint értendő, mert a zsákokat a meredek padláslépcsőn kell felcipelni a tűzfal vakolásához. A leverés meg pláne direkt módon értendő, mostmár a hátsó, különálló traktus falai vannak soron. Ez a traktus amúgy nem volt mindig különálló, ennek ékes bizonyítéka egy elfalazott ajtó. Nagyon szeretem az ilyen meglepetéseket, s bár nem fogom egybenyitni a két teret, ezt a befalazott ajtót nem vakolom be, hanem letisztítva a téglákat, a fatokot meg leápolva, láthatónak hagyom. A vezetékek persze nem lesznek a performansz részei.

Van elfalazott ablakom a szomszédom irányába is, amely azt szimbolizálja, ahogyan mostanában a világot látom:

Ami igazán meglepő, hogy a ház legutolsó helyiségének hátsó telekszomszédom felőli falán is van egy nagy elfalazott ablak, ami azt bizonyítja, hogy az én házam épült fel hamarabb. Aztán ehhez hozzáépült egy másik ház. Vagyis, ha kibontanám ezt az ablakot, szó szerint benézhetnék a szomszédom szobájába. Aki persze visszanézhetne, s ki tudja, hogy hogyan állna a szemöldöke. Szóval ezt az ablakot (és a többit) nem bontom ki. Viszont a vakolat leverése után a teljes ház építéstörténetét fel tudom majd vázolni Önöknek. Azért ez is valami.

A padláson már második hete megy a tűzfal javítása. A fugázás készen van, s az első, hálós vakolatréteg felhordása zajlik. Azért már most sokkal jobban fest a fal, a padlás takarításával pedig nő a tér. Nagy padlás ez, amiből egy kis részletet mutatok:

Egyre jobban kedvelem ezt a padlást, jó a hangulata.

A tűzfal felújítása, állagvédelme a héten nagy tempóban haladt. Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár én árnyéka vagyok korábbi önmagamnak, a kőművesem csak ezen a képen az:

Ha azt hinnék hogy kontyot visel, ne tegyék: ilyen sapkát hord. Elkél, mert az időjárás kezd zordra fordulni. A porladt fugák kikaparását, s a fal teljes tisztítását követően a felület tapadási tulajdonságait megnövelendő, a mester folyékony halmazállapotú ún. tapadóhíd felhordását végezte el. Majd elkezdte kifugázni a falat és a megerősítő pilléreket. Ez itt a padlásom felmérése:

A tetőszerkezet szép, igényes ácsmunka, de a faszerkezet majd kap egy felületkezelést. A padlás kitakarítását is megkezdtem, eléggé sok törmelék, tégla, tetőcserép hevert kupacokban, lassan jöhet egy újabb konténer. Aztán a padlásseprés, de persze csak a fal kétrétegű kivakolását követően. Zárásaként egy kép, melynek a címétől kritikus tartományba szaladna a közhely-hőmérő, inkább nem is írom alá címsorban.

Szóval, lehet bármilyen nehéz, a legsötétebb alagút végén is ott a fény. És a felhők felett mindig süt a nap. Ezt jól jegyezzék meg!

Ma korán reggel meghalt a kutyám. A dolog tárgyilagos része kb. ennyi, ami mögötte van, az pedig nyilván az én dolgom lenne. Terápiás jelleggel nem szoktam írni, pláne nem magánjellegű dolgokról, de úgy érzem, hogy az írásterápia most segít. Inkább mint a cigi. A “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” Karinthynál bevált, hátha rajtam is könnyít valamicskét. Kérem nézzék most ezt el nekem. Tudom, hogy különösen nehéz időket élünk, de ebben a pillanatban engem semmi sem foglalkoztat. Se a világjárvány, se a tőzsde (ez mondjuk eddig sem érdekelt) se az, hogy csaltak-e az amerikai elnökválasztáson, de még az sem, hogy tegnap csoportelsők lettünk a Nemzetek Ligájában. Hiszen elveszítettem egy darabkát magamból. Aki kutyával él, az tudhatja miről beszélek. Szokták mondani, hogy a kutya családtag, szőrös gyerek, stb. Ezek mögött a klisék mögött olykor elképesztő mélységek lehetnek. Mivel én a kutyámmal megéltem ezeket (úgy, hogy közben sokszor észre sem vettem), talán érthető hogy most kicsit belehalok ebbe.

Eddigi életem mintegy kétharmad részét tanulással töltöttem, s ezt mindenfélével igazolni is tudom (nem mintha ez bárkit – engem is beleértve – érdekelne), ám az igazán fontos dolgokat a kutyámtól tanultam meg. Aki úgy adott nekem mindent, hogy közben alig kapott, megmutatva ezáltal a szeretet legtisztább fajtáját. Aki olyannak fogadott el, amilyen vagyok, s aki bebizonyította nekem, hogy a sírig tartó hűség és feltételek nélküli ragaszkodás nemcsak a filmekben létezik. Aki türelemre próbált nevelni, s aki folyton arra figyelmeztetett, hogy az életben csak az igazán fontos dolgokra érdemes figyelni, mert az élet, bár szép, csak egy füttyszó. (Ezért általában nem hagyta felvenni a cipőmet, amikor tudta, hogy dolgozni indulok, inkább játékra vagy sétára hívott.) Szerintem többször is megbuktam a vizsgáin, de mindig átengedett, mert szeretett. Azért ragadt is rám közben valami, s tudom hogy aki most vagyok, s amiben az életben vagyok, abban neki is rengeteget köszönhetek. Persze, most üresség van és hiány, s csak remélni tudom, hogy ezt idővel pótolja majd a a Vele átélt közel 7 év élményeinek emléke. Most csak ennyi maradt. Egyik életed elveszett, de a másik bennem megmaradt. Köszönök Neked mindent Borika, s tudod hogy még látjuk egymást!

Ahogyan arról legutóbb beszámoltam Tisztelt Olvasóimnak, a régi ház felújítása újra lendületet vett. Egy hosszadalmas, hetekig tartó, kevéssé látványos, ám annál fontosabb munka vette kezdetét: a nyeregtető oldalzáró falának, vagyis a tűzfalnak a felújítása. Ez most tényleg nem egy presztízsberuházás, bár költséges, de nem igazán látványos. Az igazi cél, hogy ne omoljon rá a szomszédomra. Végülis az egy barátságtalan lépés lenne felé, pláne hogy nem is ismerem igazán. Komolyra fordítva, mert ilyennel nem szabad viccelni sem, a fal kapcsán építész és statikus véleményét is kikértem. Leginkább azért, mert ez a fal olyan, amit a népi kultúrában az ökörhugyozáshoz szoktak hasonlítani. Horpák és domborulatok bájos kavalkádja.

A statikus véleménye szerint a falat indokolatlan lebontani és újrarakni, hacsak nincsen teljesen felesleges pénzem. Gyorsan utánanéztem és nincs. Azt javasolta, hogy első lépésként kaparjuk ki a belső oldalon a fugák közül az elporladt anyagot addig, míg szilárd felületet nem érünk, majd fugázzuk ki újra. Ezt követően a fal kapjon egy alapvakolatot, majd egy hálóval megerősített újabb vakolatréteget. Ha mindez megvan, ugyanezt végezzük el kívülről is. Megkérdeztem, ez a megoldás mennyire tartós, mire azt felelte hogy az én életemben ezzel nem lesz gond. Persze rögtön rávágtam, hogy 150 évet lennék itt, ám rövid gondolkodás után azt mondta, hogy az még belefér. Az építészem mindezt kiegészítette azzal, hogy úgynevezett ankervasak beépítésével, az önálló fedélszékhez való kötéssel tovább stabilizálható a fal. Így kezdődött hát el a munka, a porladt fugák kikaparása lassan, de biztosan halad. Ma így nézett ki a megtisztított részlet:

A téglafalban viszonylag sűrűn vannak beépítve megerősítő pillérek, s a fedélszék önálló szerkezet, nem terhel rá a falra. Ez bizonyos értelemben megnyugvással tölt el, ám a javítás így is roppant anyagköltséges munka, de hát mit tehetnék, ha ekkora tűzfalam van. A Jóisten egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Hír még, hogy az asztalosommal is beszéltem, aki már javában gyártja a szuterén új ajtaját tokkal és vonó nélkül, valamint a körbefutó zsalukő padka burkolatát is. Érdeklődtem ma, hogy mikorra várható mindez, de azt válaszolta, hogy most nem ér rá, mert új autót vesz. Olyan fura érzésem van, hogy a kőművesem után az asztalosom is új autót vesz, dehát miért is ne? A jó szakemberekre 2020-ra aranykor köszöntött. A kőművesemnél szerintem nehezebb időpontot foglalnom, mint a New York-i Four Seasonsban asztalt COVID idején. A piac beárazza a dolgokat, s a piac sosem téved.

A címről Gábriel Garcia Marquez: Szerelem a kolera idején című halhatatlanja is eszünkbe juthat, mindig szerettem a mindenséghez mérni magam, még akkor is ha rendre súlyos meghasonlás a vége az ilyesfajta próbálkozásaimnak. Szóval felejtsük is el, hogy mire asszociálhatunk a mostani cím kapcsán, értelmezzük szó szerint. Hiszen itt van, újra itt van a koronavírus, s most már tendenciának hat, hogy akkor emelkedik a régi ház felújításának aktivitási görbéje, amikor a járványgörbe is. Minden szépen leáll, s nekem újra lesz időm a házzal foglalkozni. Persze ez roppant szomorú, az egész helyzet elkeserítő, s őszintén szorítok azért, hogy minden kedves Olvasóm jó egészségben vészelje át ezeket a nehéz heteket. S szurkolok nekünk, magyaroknak is, hogy ne essünk egymás torkának, mint krízishelyzetben általában szoktunk. Mindig is szerettem az esélytelen dolgokért szurkolni, nemes dolognak érzem az ilyesmit. Szóval! Miután kötelező dolgaim a lezárások miatt megapadnak, újra a házra tudok koncentrálni. Tudom hogy nagy ígérgetőnek ismertek meg, s milyen jó emberismerők, de ezúttal tényleg nem a ködös levegőbe beszélek. Olyannyira nem, hogy indulok is a házhoz, mert kilencre jön a statikus, a kőműves, s a szemétszállító autó. Hogy miért mindenkit pont kilencre hívtam oda, azt magam sem tudom. És képzeljék! A házammal szemben lévő pálos-piarista tömb felújítása gyönyörűen halad. Korábban írtam már erről az épületről és magáról a Barátszer nevű városrészről is, most pedig mutatok egy fényképet arról, hogyan áll a helyzet velem szemben. Jobban állnak mint én, de ezt egyáltalán nem bánom, mert inspirálóan hat rám mindez. Szeretem a szépen felújított régi épületeket. Gondolták volna?

A régi ház szuterénjéről már sokat beszéltem – sőt szinte csak arról beszéltem…ám még itt sincsen kész minden. Többek között hiányzik ide egy új ajtó. Ismét felkeresetem hát azt a mestert és fiát, akik a szuterén ablakait is készítették. Gyerekkorom óta vonzanak a faipari műhelyek, szeretem a megmunkálás alatt lévő fa illatát, lenyűgöz a mesterségbeli tudás és rendszeresen eljátszom azzal a gondolattal, hogy egyszer beleugrok egy hatalmas kupac fűrészporba. Az asztalosműhelyek számomra békebeli, sőt mesebeli helyek. Ez meg különösen az:

Ha mindehhez hozzáteszem, hogy az idős mester szakasztott Gepetto, s hogy a roppant rokonszenves fiának hosszúkás orra van, akkor azt hiszik hogy szórakozok Önökkel. Pedig nem. Tényleg! Itt készül tehát az ajtóm tokkal (vonó nélkül), fenyőfából. Így fest festés előtt:

Persze tömör lesz, még belejönnek a táblák mindkét oldalról, közéjük meg szigetelés. A színe sötétbarna lesz. Nagyon igényes munka, jó érzés ha az ember tud örülni egy ajtónak. Alig várom hogy bemenjek rajta, aztán meg ki. Nemsokára megmutatom!

A világtörténelem tele van nagy visszatérésekkel. Itt van például Elvis Presley 1968-as, hét év kihagyás utáni koncertje. Szólt a Jailhouse Rock, s az addig filmszerepekben forgolódó király visszatért a színpadra, hogy haláláig ott is maradjon. Vagy nézzük az 1814-ben Elba szigetére száműzött Napóleont, aki egy évre rá diadalmenetben vonult be Párizsba. S kell-e külön emlegetni a papírgalacsin okozta halálos baleset után 11 évvel a Barátok Közt című hungaricumba visszatérő Magdi anyust? Persze hogy nem. A példák száma végtelen. S hogy magamat a nagy visszatérők közé merném sorolni? Szó sincsen erről. Csendben, meghúzódva, szemlesütve térek vissza a régi házba, s folytatom a felújítást. A távollétnek prózai okai voltak. Például, hogy egy ilyen házfelújítás meglehetősen költséges, s nem lehet csak úgy menetből végigcsinálni. Pláne, ha az ember nem Elvis, vagy Napóleon. Ezzel nem számoltam, pedig Lukács evangéliumában írva vagyon: “Ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén felszámítja a költséget, ha van-é mivel elvégezze?”

Sosem szerettem számolni.

Szóval, kellett ez a szünet, hogy ismét legyen miről írnom. Visszatértem, újra rendszeresen írok, a kőműves is visszatért, s vele egy magyar áruházlánc saját márkás, rettenetes ízű kólája is, amit csak azért is iszok, mert ez azt jelenti, hogy halad a projekt. Számomra ez a siker íze.

De még nem lakom itt, a kényelem viszont kifejezetten szolid. Az egyetlen luxus meg továbbra is a pormaszk. A vakolat leverése kicsit lelassult, leginkább azért, mert nem csinálom. Illetve alig. De a mínuszos posztjaimat már kezdem unni, szóval lapozok is, hiszen végre van miről beszámolnom! Elkészült a ház precíz, milliméter pontosságú felmérése. Íme:

Sokminden eszembe jut erről az alaprajzról. Például hogy olyan kevés ebben a házban a derékszög, mint gyros-bárban a klezmer zene. (Én mindkettőt szeretem amúgy, a gyrost csípős mártással, a klezmert a nélkül. ) A másik ami nagyon szembeötlő, az a hosszanti szárny cellaszerű elrendezése. Ne ijedjenek meg, erről nem az jut eszembe… Hanem, hogy adja magát a dolog, szinte kiabál az alaprajzról a Zimmer Feri. Mivel sosem lehet eléggé korán kezdeni a promóciót, ideje megkérdeznem, hogy lennének-e a vendégeim, ha egy panziót nyitnék itt. Amíg átgondolják a választ, verem a vakolatot. Szóval van idejük bőven, ne kapkodjanak🙂