Egészen pontosan hétfőn, ugyanis elkészültek az ajtók és ablakok. Ennek akkor is nagyon örülök, ha ez csak a hátsó és a középsó lakrész vonatkozásában van így, s bőven van még ajtó és ablak, amit ki kell cserélni. Ami eddig elkészült, az nagyon-nagyon tetszik, még utoljára megnéztem őket az asztalosüzemben:

Ez egy beltéri ajtó. Mindig be fogom csukni magam után, hogy aztán újra kinyithassam és megint becsukhassam, mindezt elsősorban azért, hogy láthassam.

Az ablakokat meg így várja a ház:

Hétfőn érkeznek a mesterek és minden beállítanak, beszerelnek. Azt hiszem, egy pohár szörpöt meg fogok inni, ha minden klappol, mert ez egy amolyan részsiker lehet. A burkolás is halad, a hátsó lakrész szobájával egybefüggő módon kerül burkolásra a konyha is, ugyanazzal a lappal:

Szóval, azt hiszem, most a felújítás 17. hónapjában igazán látványos és a korábbiakhoz képest gyorsabb ütemű haladásról tudok beszámolni, s remélem mindez így is marad. Persze, irgalmatlanul sok munka van még, amit nem is kezdek el sorolni, nehogy elmenjen a kedvem. Szeretem az előttem tornyosuló nehézségeket szalámitaktikával kezelni, s mindig csak a következő, egyetlen feladatra koncentrálni. Ha nem így tekintenék erre a házra, hanem végiggondoltam volna mindazt, amivel ez jár, akkor bizonyosan nem fogtam volna bele mindebbe. Most is csupán annyi nehézséget látok magam előtt, hogy kéne egy hosszabb létra az udvari homlokzat leveréséhez. Valahonnan szerzek!

Legutóbb ott hagytam abba a történetet, hogy megvettem a hátsó lakrész szobájába a famintás padlólapot. A lerakási módon is legalább öt percig töprengtem, s aztán úgy alakult, hogy a halszálka-minta mellett döntöttem. Igaz, ez az opció nem szerepelt azok között, amiket a kőművesem mintaként szárazon lerakott. S amikor előálltam az ötletemmel, nem lett boldog, sőt. Szerintem amikor magára hagytam, egészen másfajta módon káromkodott, mint Cápeti az 1990-es évek elején, inkább népies motívumokat alkalmazva. Persze azért, mert ez a lerakási mód sokkalta időigényesebb, mintha kötésben rakta volna. Ráadásul még soha nem rakott így le padlót. Ezt meghallva más megrendelő a helyemben elbizonytalanodott volna, én azonban végképp lelkesedni kezdtem. Szóval, annak ellenére, hogy nem rakott még ilyet, nem is olyan rossz:

A nem is olyan rossz ebben az esetben amúgy azt jelenti, hogy tökéletes.

A ház első részeiben a falak harmadszori glettelése is megtörtént, s minden egyre világosabb és simább:

Végül egy kép a hátsó szárny kiburkolt fürdőszobájának részletéről:

Szóval, kezd izgalmassá válni ez az egész, s nagyjából mostanában dől el, milyen lesz a ház. Megpróbálom nem elszúrni! 😉

Általában kényszeresen megmagyarázom a bejegyzéseim címét, most is. Történt tehát, hogy ismételt látogatást tettem az asztalosműhelyben, ahol szinte már családtagnak érzem magam. Megnéztem az ablakaimat, ajtóimat, megsimogattam őket, aztán amikor távozni készültem, a mester fia, vagyis az “ifjabbik mester”, utánam szólt: “Ezt is megírod a kalendáriumban?” Picit meghőköltem, majd rávágtam, hogy naná. Tehát ők is “tudják”, s kalendáriumnak nevezik ezt a blogot. Tényleg megtisztelő. Ami ennél is fontosabb, hogy nagyon szépek a nyílászáróim. Amúgy meg tudták, hogy úgyis megírom, máskülönben nem deponálták volna az ablakszárnyakat direkt Deák és Széchenyi alá:

A tegnap másik eseménye az volt, hogy a játék és muzsika tíz percben analógiájára játék és burkolatvásárlás öt percben címmel folytattam csempevásárlási szeánszomat. Ezúttal random módon egy nagy áruházba vetettem be magam, amit a Csillagok háborúja egyik szereplőjéről neveztek el – legalábbis szerintem. Ott is bőven volt választék, s annyit már eldöntöttem előre, hogy fahatású kerámialapot szeretnék a hátsó szárny szobájába. Miután öt perc alatt kiválasztottam hogy melyiket, kerestem is a polcon a dobozokat. Csak éppen azok egészen magasan, a polc legtetején voltak. Odamentem hát a targoncáshoz, hogy legyen szíves és vegye már le nekem. Mondjuk úgy, nemigen volt készséges, szinte számon kért, hogy hát mégis mit gondolok. Eszembe is jutott erről egy történet, amit egy régi, kedves barátom emlegetett időnként. A történet a szomszédos városka méltán nagy hírű hoteljében játszódott, valamikor az 1980-as évek derekán. Felvettek oda egy csomaghordót, vagyis londinert, mert olyan még nem volt. A londiner, jól csengő pozíciójának jelentőségéhez mért módon fehér ingben, élére vasalt nadrágban járt fel-alá a hotelban, úgy, hogy fogalma sem volt arról, mit is kell csinálnia egy londinernek. Mentségére szóljon, erre igény sem igen volt, hiszen a hotel törzsvendégei az időtájt a baráti Szovjetunióból érkező buszos turisták voltak, akik hatalmas rafiaszatyraikat maguk cipelték. Nemcsak londinert nem igényeltek, de – egyes városi legendák szerint – a reggelihez felszolgált teát úgy fogyasztották el, hogy előbb bekapták a teafiltert, majd ráöntötték a bögrében lévő tűzforró vizet. Aztán vöröslő fejjel, kiguvadt szemekkel meredtek egymásra az asztalnál ülve, úgy, hogy közben fityegett a szájukból a teafilter cimkéje. Történt azonban, hogy egyszer egy NDK-s csoport is érkezett a hotelba, s az egyik, kellő öntudattal rendelkező német a csomagjaira mutatva megkérte a londinert, hogy hát lenne szíves. Mire ő öntudatosan ennyit felelt: “Ééén? Mégis mit képzel? Kérem, én itt a londiner vagyok!” Szóval kicsit ezt éreztem a targoncás kapcsán is, aki aztán kelletlenül bár, de mégis leemelte nekem a raklapnyi csempét. Aztán mutatta, hogy pakolhatom. Én néztem a bezsugorfóliázott, összekötegelt dobozokat, s tényleg annak a határán voltam, hogy elmondjam, de hát én meg a vevő vagyok, akiért – igaz icipici részben – de mégiscsak van ez a bolt. Aztán úgy döntöttem, hogy minden empátiámat előhívva nem mondok semmit, csak megköszönöm az eddigi segítségét. Így is tettem, aztán nekiveselkedtem, széttéptem a fóliát, s a lakáskulcsommal elfűrészelgettem a kötegelőzsinegeket. Komolyan megfordult a fejemben, hogy az ott hagyott targoncára pattanva a maradékot meg visszaemelem, de végül erről letettem. Tehát, miután megraktam a kocsimat, próbáltam elindulni. Tényleg csak próbáltam, mert nemigen ment. A csempe összsúlya 350 kg volt, vagy harmadik nekirugaszkodásra tudtam megindulni. Képzeljék, a kocsi kereke ráadásul félrehúzott, így csak egyetlen módon tudtam haladni, méghozzá úgy, hogy menet közben köröket írtam le magam körül a kocsival. Vagy 45-50 kör eredményeként jutottam el a pénztárig, s mondjuk úgy, rengetegen megtudták az üzletben, hogy milyen padlólapot vásároltam. Mondtam is a pénztárosnak, hogy ez szédítő volt, s teljesen úgy éreztem magam, mint egy jégtáncos a téli olimpián. A piruetteket természetesen a parkolóban is megismételtem, ahol nem jött volna ki jól a körív – illetve kijött volna, ha az lett volna a cél, hogy szétzúzzak egy raklap kerámiakaspót – ott fékeztem. Szóval így vettem meg a padlólapokat, s holnap azt is megírom, miként rakta le őket a Mester. És megmutatom az elkészült fürdőszoba burkolatot is.

A régi ház felújítása nagyon látványos részéhez érkezett. Párhuzamosan halad a falak festés előtti glettelése és a hidegburkolás. Előbbi eredményeként fehérednek az utcafronti szobák falai és a mennyezetek.

A háromszori glettelést csiszolás követi, erre egy alapozó festés jön, majd kétszeri színre festés. A meghagyott, régi ajtótokok felújítására is sikerült megfelelő szakembert találnom, nagy az örömöm. Eljött a korábban egészen távolinak tűnő ideje annak, hogy a falak színein gondolkozzak. Némi látszatsznobizmust magamra erőltetve meg is vettem a legújabb Lakáskultúrát, hogy tájékozódjak az aktuális trendekről. Az is lehet, hogy rossz lapszámot vettem, de nekem a legtöbb ott látott belsőépítészeti megoldásról a szomszédos városkában működő, amúgy szerfelett kedélyes hölgyekből álló Foltos Pille Foltvarró Kör ún. “patchwork” alkotásai villantak be. Persze, az ízlések és pofonok közötti összefüggéseket mindenki ismeri (a testi erőszak valamennyi formáját elutasítóknak, mint amilyen én is vagyok, a papos és papnés változat ajánlott), úgyhogy ebbe a dologba nem is mélyednék bele. Na jó, csak annyiban, hogy elárulom: a napjainkban dívó, direkt kopott bútorokat gyártó vintage üzletágat nem tudom hova tenni, az ún provence-i stílus tökre rendben van, csak éppen Provence-ban, s nehezen értem a vakolatuktól megszabadított, kifugázott terméskő falú, mediterrán hatást árasztó, eredetileg hagyományosan vakolt falú régi házakat a magyar ugaron. Ha pedig valaki egy gyönyörű, bélletes tokos, dupla ajtót strandkékre mázol, azt egyenesen Csernus doktorhoz küldeném, persze csak akkor, ha nem maga Csernus doktor is ugyanezt tette volna. Nos, miután végképp megutáltattam magam a Lakáskultúra folyóirattal és a celebpszichológussal (tőle amúgy félnék, lásd pap és papné), lássuk milyen lesz az én házam: fogalmam sincsen. Inkább azt tudom, milyen biztos nem. A többit csak érzem. Önök meg majd meglátják. Alakul a hátsó szárny fürdőszoba burkolata is:

Jól beszóltam fentebb a strandkék színre, erre itt meg hemzseg. Ami kék, az a műanyag burkolatszintező, hogy tökéletesen sík legyen a burkolat, a padlón meg a vízszigetelés miatti folyékony fólia kéklik, mindkettő átmenetileg. Innen folytatódik a történet.

Ismét tettem egy gyors, félhivatalos látogatást az asztalosműhelyben, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan alakulnak az ajtók, ablakok. Az ablakkeretekről már mutattam Önöknek képet, időközben néhány ajtótok és ajtólap is összeállt. A ház utcafronti szobáiban és a konyhában az eredeti ajtótokok és lapok megtarthatóak, felújíthatóak, így ezeket nem bontottam ki. Persze, a felújításuk sem lesz kismiska, de azt hiszem, megérdemlik a legnagyobb törődést. Pláne, mivel korábban már elmondtam, hogy valójában az ajtók és a rézkilincsek miatt szerettem bele a házba, na meg a kilátás miatt, na meg egy csomó egyéb miatt. A hátsó lakrész ajtói azonban olyan rossz állapotba kerültek, hogy megmentésük kizárt volt. Egész egyszerűen szétkorhadtak, apró darabokra hullottak kiszedés közben. Ezeket újra kell tehát gyártani, ám ugyanolyan stílusban készülnek, mint a régiek. Azt hiszem, nagyon szépek lesznek! Amit eddig láttam belőlük, engem lenyűgözött, s néhány héten belül elvileg az összes ajtó és ablak elkészül. Két ajtótok már összeállt:

Ez pedig egy ajtólap:

S ha már ott voltam a műhelyben, Széchenyit is lefotóztam:

Ez a Széchenyi idézet akár a mottóm is lehetne, sőt, közben eldöntöttem, hogy az is lesz.

Szeretek filmcímeket plagizálni posztjaimhoz, ezúttal Clint Eastwoodtól, aki a saját maga rendezte ugyanilyen című filmjében kényszerűségből drogcsempészésre vállalkozó virágkereskedőt alakított. Az egész onnan villant be amúgy, hogy burkolatvásárlásból hazafelé autózva megállított a hatóság, s benézett a csomagtartómba, ami tele volt dobozzal. Eastwood virághagymákat szállított, legalábbis azt hitte, ám közben egy sportszatyorni kokaint is talált a platón, amiről nem tudott. Szerencsére nálam ilyesmi nem fordult elő, jeleztem is a rendőrnek, hogy én egy csempét csempésző csempész vagyok. Amúgy nincs minden rendőrnek humorérzéke (nyilvánvalóan a rendőrviccek miatt egy részük immunissá vált), de ennek volt. Meg is fújatta velem a szondát. A lényeg tehát, hogy burkolatot mentem venni. Illetve előbb választani. Tudom, hogy a burkolatok kérdése egy házfelújítás során hihetetlenül neuralgikus kérdés. Az interneten disszertáció szintű értekezések vannak a burkolatválasztás pszichológiájáról, trendekről, brandekről. Némelyik lakberendezési oldal úgy beszél a padlólapokról, mint a borászok a borról. Mindezeket tiszteletbe tartva és nem bagatellizálva ezt a tudományt, kicsivel szabadosabban viszonyulok a kérdéshez. Az alapfilozófiám ebben a kérdésben a következő: annyi, de annyiféle burkolóanyag kapható, hogy az szinte fullasztó. Ezek között rengeteg az, ami nekem tetszik. Nem arról van tehát szó, hogy tűt keresve a szénakazalban, egyetlen jó megoldást választok a sok rossz közül, hanem a sok jó közül valamelyiket. Bizonyára nem mondok nagy titkot el azzal, hogy egy helyiségre csak egy felület csempét érdemes rakni (lehet többet is, de csak a legfelső látszik). Egy helyiség burkolatválasztása szerintem nem lehet több, mint öt perc. Ezen felül minden pótcselekvés. Ezzel az elszánással léptem be egy üzletbe, ami akkora volt, hogy a végét nem is láttam. Tipikusan az a helyzet, amikor azt sem tudja az ember, hogy jobbra, vagy balra induljon meg. S közben már csak négy és fél percem volt. Bizonytalanságom feltűnő volt, oda is lépett hozzám egy eladó. Arra a kérdésre, hogy mit szeretnék, mondtam hogy csempét, először egy fürdőszobába. Arra a kérdésre, hogy milyet, ugyanazt feleltem, mint az elsőre. Itt már érezte, hogy súlyos esettel áll szemben. Nem ragozom tovább, négy perc alatt megmutatott rengetegfélét, én meg fél perc alatt kiválasztottam ezt a családot:

A mintás elem dekorcsík, a padlólap 30×60 cm-es lesz, de az összhatás ilyesmi. Illetve, ahogyan a kőművesem felrakja, azt azért megvárom. Mivel még mindig volt fél percem, gondoltam, hogy az egyik szobába is választok, de az eladó jelezte, hogy szerinte ez sem fog beférni a kocsiba. Majdnem igaza lett. De csak majdnem, ugyanis éppen befért. Szóval itt tart a dolog, a hátsó lakrész fürdőszobáját a jövő hét elején elkezdjük burkolni, én meg sorra választom a burkolatot a többi térre, 9×5 percben. Az pont egy félidő.

Korábban említést tettem már arról, hogy felmérték és elkezdték gyártani az új nyílászárókat. Ahol csak tudtam, mindenhol meghagytam és felújítom az eredeti tokokat, ajtókat és ablakokat, ám többük esetében sajnos ez nem a járható út. Ezért számos új ablak és ajtó készül. Tettem is egy műhelylátogatást, s csak azért nem mondom azt, hogy háztűznézőbe mentem a leendő ablakaimhoz, mert egy asztalosműhely esetében tüzet emlegetni rossz ómen. Már sokszor jártam itt, s erről Önöknek is beszámoltam korábban, de még egyszer sem találkoztam Deák Ferenccel. Eddig.

Először Deák Perecnek olvastam, s gondoltam, az olyan mint az Albert keksz, csak sós, de aztán jobban megnézve láttam, hogy csak kimaradt egy betű… Szóval alig ocsúdtam fel az ámulattól, hogy egy ilyen üzemben simán láthatom Deákot, mire pár méterrel arrébb észrevettem Széchenyit. Mindig a legjobb helyeket fogom ki. Na, de nem a naiv Történelmi Arcképcsarnok miatt mentem (Deák bajsza amúgy hibátlan), hanem az ablakaim és ajtóim miatt:

íme, így pihennek, katonás rendben a manufakturális gyártósor utolsó szakaszában, csiszolás és festés előtt. És képzeljék, csiszolás és festés előtt van a ház helyiségeinek egy nagy része, ugyanis már a glettelése halad a falaknak:

Kezd az egésznek olyan kinézete lenni, mintha egy házfelújításról lenne szó. Ideje lenne nekem is már a házfelújításról írni. Amúgy az ott a kőművesem, akit annyit emlegetek, mint Colombo felügyelő a feleségét, s körülbelül annyit is mutatok meg belőle. Nem szeret szerepelni, ami egy celebnél nem előnyös. Egyébként utána néztem, s majdnem enyém a közösségi média legnépszerűbb házfelújítós blogja, csupán 98.000 követőt kell gyűjtenem addig. Igyekszem összeszedni magam. Amúgy meg, ha nem is a legnépesebb, de a legjobb olvasótábor már így is az enyém. Úgyhogy inkább maradok az elitklubnál 🙂

A munkálatok elérték a konyhát és a két utcafronti szobát, bár előbbi még nem úgy fest, mint egy konyha, utóbbiak meg nem úgy, mintha szobák lennének. De lesznek! A konyhában (ami még nem az) a helyzet bonyolult kissé. Itt nem lehet mindenhol profilvázra szerelt előtétfalat építen, mert így síkban kiugrana a fal az ajtótokok síkjából. Már pedig ezekhez a tokokhoz és ajtókhoz foggal-körömmel ragaszkodok, kis túlzással ezek miatt vettem a házat

A cím arra utal, hogy a világhírű Pantone festékgyár nemrégiben bejelentette a 2021. év színét, mindjárt kettőt. Ebből az egyik a címben idézett nyugtató szürke, a másik meg a világos napsárga. Az indoklás szerint a két szín olyan színkonbinációt biztosít, melytől optimistának és feldobottnak érezhetjük magunkat. Amúgy nyugtató szürkéből a házamban bőven van már, s mivel egyre több helyen látom itt, világos napsárga nélkül is optimizmussal vagyok telve: hiszen halad a felújítás. A kőművesem az előszoba, vendégmosdó, fürdőszoba Bermuda-háromszögéből egy keleti irányú kalandozó hadjárat keretében a leendő konyhában is tevékenykedett már. Előfröcskölte a falat, s elkezdte az előtétfal fém profiljait rögzíteni:

A Bermuda-háromszögben villanyszerelési munkálatok jönnek, aztán kerülhetnek csak fel a kartonok. Hosszú idő után az asztalosmesterek is felbukkantak, akik azért voltak elfoglaltak, mert eddig a borsi kastély (ahol II. Rákóczi Ferenc is született) ablakait csinálták. Mondjuk, ez ütős alibi, meg persze jó referencia is, bár már nálam is bizonyítottak tavaly. Szóval, felmérték a hátsó lakrész ablakait és ajtóit, s azt ígérték, hogy márciusra készen lesznek ezekkel. Legkésőbb a fejedelem szülinapjára.

Meglehetősen hosszú idő óta nem írtam erre az oldalra, melynek számos oka van. Például az, hogy van mögöttem egy karanténidőszak, Covid-gyanúba keveredtem, s hiába próbáltam racionális érvekkel meggyőzni a háziorvosomat arról, hogy biztosan nem ez a bajom, mert hát a horoszkópomban semmi ilyesmiről nem volt szó, ő hajthatatlan volt és karantént rendelt el. Meg persze tesztelést. Amúgy az utóbbiról rengeteg sztorim lenne, de nem szeretnék eltérni a blog eredeti témájától. Mindenesetre felállítottam egy evolúciós teóriát az emberi orr kialakulása és a koronavírus járvány között. Hiszen pont annyi orrlyukunk van, ahány a biztonságos teszteredményt hozó mintavételekhez kell. Szóval, én is két tesztet produkáltam, melyekkel kapcsolatosan a legnagyobb pozitívum az, hogy mindkettő negatív. Kicsit úgy vagyok a COVID-teszttel, mint az alkoholszondával. Mondjuk ezt én szoktam kérni az igazoltató rendőrtől, akkor is, ha ő amúgy nem akarja megfújatni, csak azért hogy javíthassam a statisztikát. A negatív eredménydömpingemtől persze nem szűnik még ez a nyavaja, s ezzel nem is illik viccelődni, úgyhogy mindenki vigyázzon magára. A kőművesem nem volt tekintettel arra, hogy különféle akadályoztatásaim miatt nem tudok erre a blogra írni, s így gőzerővel haladt a munkálatokkal. Elbontásra került egy nagy kémény, melynek alapozása a harmadik számú szuterénhelyiségből indult, majd a födémen át utat törve magának (persze csak képletesen), a tető fölé magasodott. Mivel a fűtésrendszeremhez ez a kémény nem kell, így elbontattam. A kémény bontása során a segédmunkásaimnak elmondtam, hogy csak óvatosan a beszorult és mumifikálódott Mikulás-tetemekkel, akik, mivel komoly embernek ismertek meg, a végén teljes komolysággal jelentették, hogy szerencsére egy ilyen sem volt. Ennek mondjuk megörültem.

A bontási munkálatokon túl rengeteget haladt a gipszkartonozás és a falazás is, hiszen a leendő fürdőszobából (ami eredetileg egy kamra és egy fürdőszoba volt, csak a válaszfalat már korábban kibontottuk) leválasztásra került egy vendég mosdó, illetve újrafalazásra került az egész fürdőszoba homlokfala is, amit a mesterem rozogának ítélt meg. Ez a nagyterem kartonozásának munkaközi állapota:

Ez pedig a visszafalazott fürdőszoba-fal, háttérben a már bekartonozott szobával:

Ez most egy olyan beszámoló lett, amiben röviden számoltam be relatív nagy előrehaladásról. Azt hiszem, 13 hónappal azt követően, hogy belefogtam ebbe az egészbe, most először érzem azt, hogy már hátrafelé is tudok tekintgetni, nem mindig csak előre. Néha meg is fordulok.