Végre néhány konkrét eredményről is be tudok számolni blogomban. Az utcafronti alagsorban – melyet a címben fellengzősen szuterénnek neveztem, mely a még fellengzősebben hangzó francia soutterain szóból eredeztethető, s már-már idegesítően fellengzős módon a házam inferior rétegének számít – vakolatmentessé váltak a falak. Itt két, összesen 50 négyzetméter alapterületű helyiség van. Ezek egyikéhez kötődik a házzal kapcsolatos legelső információm, tudniillik, hogy ebben az előző gazdának egy hatalmas vasúti terepasztala volt. Ennek a terepasztalnak csodájára jártak a ház előtt elhaladó iskolások, akik rendre guggolva kukucskáltak be az ablakon. Tehették, hiszen – habár a helyiségnek a szuterénekre jellemző módon a talajszint alatt van a padlószintje – meglehetősen nagy ablakokkal van ellátva. Ezek utóbb betakarásra kerültek egy-egy pozdorjalappal. Talán azért, hogy ne csüngjenek ott folyton a kukucskálók, ki tudja. Az ablakfedéseket meghagytam, hiszen most már végképp semmi látnivaló nincs itt, s nagy elánnal elkezdtem leverni a vakolatot (még hogy nincs látnivaló). Nemcsak a falakról, hanem a szuterén boltozatáról is. Amely egy szegmensívesre, vagyis a félkörnél kisebb körívszakaszra szerkesztett boltozat, amit a szakzsargonban ún. poroszsüveg-födémnek neveznek. Ez az “I” acélgerendákkal egybeépített szerkezet az 1870 és 1930 között épített lakóházakra jellemző megoldás. A vakolatok leverésére természetesen azért volt szükség, mert a vizesedéstől sok helyen feltáskásodtak a falak, s néhol maguktól lehullott a nedves vakolat. A szuterén kapcsán a szigetelés elkerülhetetlen lesz. Innentől azonban szakemberekkel kell konzultálnom majd a folytatásról. Ugyancsak a szigetelés végett a szuterén hajópadlóját is elkezdtem felszedni, s részben már kitermeltem a padló alatti párnafák közötti földfeltöltést is. A nyomasztóan alacsony szuterénem belmagassága így jelentősen megnőtt. Hiába, a házbővítés egyik lehetséges módja, ha az ember lejjebb ás pár ásónyomot…Itt is egyeztetnem kell majd a tervezővel, de úgy látom hogy az eredeti 190 cm-es belmagasság a jelentős szintsüllyesztést követő szigetelés, betonozás és burkolás után akár 220 cm-es is lehet. A vakolat leverését követően szembesültem azzal, hogy ebben a szuterénben nemhogy derékszög, de egyenes falsík sem igen akad. Ha belenézek egy falsíkba, az Eiffel-torony sziluettje villan be, ahol az erősebb és az enyhébb ívek egy kecses formát eredményeztek. Bár Párizs szimbóluma kortársa ennek a háznak, nem hiszem hogy ez inspirálhatta volna a kőműveseket. A homorú és domború falsíkok magyarázzák azt, miért volt ilyen vastag vakolatréteg a falakon. Több konténer is tele lett a levert vakolattal. Amúgy, amióta megvettem a házat, jó pár konténer telekerült ezzel-azzal. Mindeközben különös jelenséget figyeltem meg, mely szociokulturális vonatkozásban is érdekes lehet. Amikor megjött az üres konténer, s nem azonnal raktam bele amit akartam, pillanatok alatt tele lett kommunális szeméttel. Eléggé bosszúsan szedtem ezt ki, hiszen ilyesmit nem visznek el tőlem, s magam gondoskodtam az elszállításról. Amikor viszont mindenféle régi bútorral, hulladékfával pakoltam meg a konténert, ugyanilyen sebességgel ürült ki. Kellő optimizmussal szemlélve – merthogy ezt csak így lehet – a képlet a következő: valaki ingyen megszabadult egy konténernyi kommunális szeméttől, másvalakik pedig szintén ingyen tüzelőanyagra tettek szert. Nekem pedig az egyenlegem ugyanott állt, ahol ezek nélkül is állt volna. Mi ez, ha nem a házfelújításom – bár igen halovány – de mégiscsak érezhető társadalmi hatása? Kell, hogy az ember a rossz dolgokban is a pozitívumokat próbálja keresni, s ha van ilyen azt mindig vegye észre. Könnyebb így, ezt saját tapasztalatból mondom.

A címben szereplő idézet bizonyos John Horton Conway brit matematikustól származik, s tovább is van, de az most nem érdekes. A szerző amúgy a matematika világára utal, amit én magam egész életemben kellő tisztelettel és kellő távolságból figyeltem. Ez a távolság jól tükröződött a tárgyból szerzett iskolai érdemjegyeimen is, hogy mást ne mondjak. No, de ez az idézet mégis passzol most nekem, hiszen ugyanezt éreztem én is, amikor a régi ház csaknem üres szobáiban lődörögtem. Néha az egészen apró részletek, a semmiségek is sok mindenről árulkodhatnak, ha elidőzünk náluk darab ideig. Ilyen felvételeket osztok meg most Önökkel. S persze megmutatom az utcafronti szárny szobáit nagy totálban is, amelyek kongó ürességükben is tele vannak történetekkel. A két szoba közötti ajtótokon például tollal feljegyzett neveket, évszámokat, magassági adatokat lehet látni. A ház egyik korábbi kedves lakójától tudom, hogy a gyermekek növekedését ezen az ajtófélfán dokumentálták, a legkorábbi jegy 1988-ból való. Rögtön bevillant, hogy ez nálunk sem volt másként otthon (s vélhetően Önöknél sem), ám ezek az adatok otthon, a szülői házban azóta az enyészetté váltak. Sokra persze nem mennék vele ha tudnám, hogy milyen magas voltam 9 évesen, de jó ezek fölött a jegyek fölött elidőzni kicsit. Azt nem ígérhetem, hogy felújítást követően a jelek ugyanígy láthatóak maradnak (ezért is dokumentálok mindent fotón), arra azonban minden esély megvan, hogy a ház hagyományait folytatva hasonló jegyzékeket én is készítsek majd.

Aztán itt van a szoba fala, mely bizonyos helyeken egy alapos leégést követően hámlásnak indult emberi bőrfelületre emlékeztet. Olyanra, melynek lehámló rétegei alól tetovált rétegek bukkannak elő. (Ami persze jó nagy marhaság.) Úgy emlékszem, az emberi bőr talán három fő rétegből áll, a régi ház szobáinak festett falai jóval több réteget tartalmaznak. A felújítás során az is kiderül majd, pontosan mennyit, s hogy ezek milyen rétegek. Ígérem elmondom majd, s bízom benne, hogy addig is nyugodtan alszanak az efölött érzett izgalomtól!

Végezetül pedig megmutatom Önöknek a két szobát és az egyik szobából nyíló konyha-étkezőt, úgy ahogyan találtam:

• 

• 

Elérkezett az ideje annak, hogy a felújítás konkrét mozzanatairól is beszámoljak Önöknek. Merthogy ez elsődlegesen egy régi ház felújításáról szóló blog, még akkor is, ha időnként elkalandozok. Korábbi bejegyzéseim egyikében már utaltam arra, hogy a főhomlokzati kapunyílás feletti szemöldökpárkány és a kapu baloldali falazata még a vásárlásom előtt leomlott. Az omlást követően a kapunyílás feletti szerkezeteket, így a tetőszerkezet sarkát is biztosító állvánnyal támasztották alá. A teljes kapualjra nyíló kétszárnyú fakapu eredetileg befalazott ácstokban áll, ám omláskor ez az ácstok is elmozdult kissé. A feladat tehát a leomlott falpillér és a szemöldökfalazat visszaállítása volt.

• 

• 

A falsarok javítását a bolygatatlan altalajig süllyesztett alaptest bebetonozásával kezdtük, a sarokpillér felépítménye a lábazat magasságáig zsaluidomkőből, onnan pedig kisméretű téglából készült. A kapu fölötti rész áthidalását menetes szárral összefogatott I-100-as acélgerendákkal oldottuk meg. Persze, mindezeket nem én találtam ki, hanem építész-tervező szakember és statikus. Én ehhez mindössze csak annyit tudtam hozzátenni, hogy okvetetlenkedtem egy sort, többször is megkérdezve, hogy vajon ez egész stabil lesz-e. Miután legvégül azt a választ kaptam, hogy ezen a szerkezeten ezt követően egy tank is közlekedhetne, megnyugodtam. Nem mintha tankot felengednék a padlásomra, na de azért ez tényleg meggyőző. Az áthidalás fölött a homlokfalat nagyméretű téglából készült falazattal állították helyre. Ilyen hangulatos látványt nyújtott a munkálat a korai sötétedést követően:

Megtörtént tehát az első igazán konkrét lépés a felújítás hosszú, rögös útján és saját magam számára be tudtam bizonyítani, hogy ez nem egy kamublog. (Önök töretlenül hisznek nekem, ezt már tudom). A következő részben részletesen bemutatom a ház utcafronti homlokzatát, s megosztom Önökkel a főhomlokzat felújítására vonatkozó terveimet is, s persze igyekszem haladni, hogy legyen miről írni!

• 

• 

Egyik korábbi bejegyzésemben már utalást tettem arra, hogy elkezdem a városban fennmaradt 1945 előtti házépítési- és átalakítási terveket átnézni, hátha lesz akkora szerencsém hogy megtalálom benne ezt a házat. Eddig nem lett. Több, mint 300 tervlapot néztem át, de nem akadtam a házam nyomára. Akár kudarcként is felfoghatnám ezt, de nem teszem, hiszen óriási élmény volt ezeket a sokszor már művészi szintet súroló, természetesen kézzel rajzolt tervrajzokat böngészni. A régi Sátoraljaújhely épületállománya egészen káprázatos volt, s nem csupán a középületek, hanem az egyszerű lakóépületek is magas építészeti színvonalat képviseltek. Sok ezekből még ma is megvan, s remélem egyre több megújulhat a közeljövőben, mint ahogyan a belvárosban már megújult jó néhány – a közelmúltban. Na meg azért sem volt haszontalan az eddigi búvárkodás, mert azért találtam egy olyan tervlapot, ahol egy, az enyémhez léptékében, belső arányaiban, és alaprajzi elrendezésében nagyon hasonlító ház szerepel. Erre mondaná a műveletlen angol, hogy “same-same, but different”. (Ez a mondás állítólag valójában thai árusoktól származik). Ez a tervrajz bizonyos Wellner József által újonnan építendő házé, 1903-ból. Alapvetően annyiban különbözik az enyémtől, hogy itt a két utcafronti szoba és a kapualj között még van egy konyhából, fürdőből, előszobából és spájzból álló sejt, az enyémben meg nincs. A többi néhány apróbb részlettől eltekintve stimmel, még az udvar formája is ilyen. Szóval amíg nem készül el a végleges felmérési rajzom, ami amúgy rövidesen elkészül, addig a kedves Olvasóim ez alapján tudják leginkább elképzelni a házat. A galériába feltöltöm az utcafronti és az udvari homlokzat rajzát is. Végül pedig megmutatok Önöknek egy rajzot, melynek ugyan végképp semmi köze a házamhoz, de nagyon kedves kis rajz. Ez “Tekintetes Jakab József és neje részére Sátoraljaújhely Andrási utca 98 szám alatti háztelkén újonnan építendő üzlet és magánlak építési tervrajza” 1927-ből. Íme:

A homlokzati rajz meglehetősen részletes, hiszen a kirakatban lógó termetes cubákok mellett az üzlet ajtajában vélhetően maga Jakab József mészáros és hentes is megjelenik. Bizonyára nagyot néznének ma az építési hatóságok, ha ilyen homlokzati tervrajzot kapnának, ám a régi Sátoraljaújhelyen ez is megesett…

Az előző bejegyzésemben bélyeges téglákról írtam, s kértem segítséget az “I. L. és T.” monogram feloldásában. Ahogyan a hozzászólás alatt már megtettem, itt is köszönöm a tippet, mely az Incze-féle téglagyárhoz vezetett. Számos adatot találtam tegnap késő este az Incze Lajos és Társa mérnöki és vállalati iroda működéséről. Például ők építették a Sátoraljaújhelyi Fegyházat és Börtönt, így ha elkezdeném kalapáccsal verni a börtön falát, minden bizonnyal ugyanolyan téglákat találnék, mint a házamban. Inkább nem kísérletezek, hiszek a forrásoknak. Ugyanezekből a forrásokból tudom, hogy a börtön téglafalai 4-5 méter mély alapokon nyugszanak, ami rossz hír lehet a bent lévőknek, bár ők aligha olvassák ezt a blogot. Amúgy a cég panamaügybe is keveredett 1910-ben, s számos más érdekesség is kiderült róluk, ami egy önálló blogbegyegyzés témája lesz a jövőben. Egy régi ház felújítása tehát egészen komoly távlatokat is nyit. A mai témámnak szerencsés módon könyvtárnyi szakirodalma van, így nem kell kényszeresen kutakodnom. Ezt is az udvaron találtam, ez egy malomkő. Annyira nem volt nehéz észrevennem, szó szerint belebotlottam. A blogom egyik legfontosabb eredménye, hogy máris felbukkantak a ház korábbi lakói, akik sok mindenben a segítségemre lehetnek. Innen tudom, hogy ez a malomkő a híres sárospataki malomkőbányából származik (ami amúgy teljesen logikusnak is tűnik). Az egykori malomkőbánya területén alakult ki a Megyer-hegyi ún. Tengerszem, ami hazánk egyik legszebb természeti látnivalója. Keressék fel, ha még nem jártak itt korábban, megéri. Szóval innen hozták le ezt a hatalmas malomkövet, amit biztosan nem viszek oda vissza. Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de nekem még sosem volt saját malomkövem, s mi mást tehetnék, mint hogy örülök neki. A malomkövet a benne lévő hamus betöltés alapján szalonnasütésre használhatták. Hogy én mire fogom, az még talány. Sosem volt türelmem a szalonnasütéshez, nem győztem kivárni amíg kisül és pöttyönként lecsöpög a zsír. Ez a régi ház azonban sok mindenre meg fog tanítani, érzem. Például a türelemre. Az is lehet, hogy egyszer még szalonnát sütögetek rajta, ki tudja. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a malomkövön lévő rovátkolásokat “rémés”-nek, a közte lévő területet “kockának”, vagy “karónak”, a belső peremet pedig “mellnek” nevezik. Mindez persze a szalonnasütés szempontjából kevéssé érdekes.

Az udvar tereprendezése során találtam egy halom téglatörmeléket és számos ép téglát is. Ezeket mind félretettem, hiszen igen értékes építőanyagról van szó. A téglák első ránézésre is régiek, akárcsak maga a ház. Az 1950-es évekig a téglák “kézivertek” voltak, az előre meggyúrt sarat különféle ládákba tették, megtömködték, majd a szárítóhelyen kiborították. A nap által kiszárított téglákat aztán kemencében kiégették. A második világháború előtti téglák általában nagyméretűek voltak, s gyakran tartalmaztak különféle informatív jelzéseket, bélyegeket, melyek a készítési helyre, vagy a készíttető személyére utaltak. A bélyeges tégláknak hatalmas kultusza van hazánkban, számos magángyűjtő rendelkezik jelentős téglagyűjteménnyel, s komoly katalógusok is fogantak ebben a témában. Egyes véleménynek szerint Magyarországon mintegy 4000 bélyeges téglával találkozhatunk. Ebből én is találtam néhány típust, íme.

Az egyiken felfedezhető “H V” monogramos bélyeg minden bizonnyal Hőgyész város téglaüzemére utal. A Tolna megyében található városban több téglaégető is működött, már a 19. század derekától. A másik két típuson “IL-T”, valamint “I.L. és T.” monogramos bélyeg fedezhető fel, vélhetően ugyanarra a gyártóra utalhatnak. Sajnálom a vakolatleveréstől elcsenni az időmet arra, hogy téglakatalógusokat bújjak. Abban reménykedek, hátha olvassa ezt egy szakértő és feloldja ezeket a bélyegeket. No és persze akinek hiányzik a gyűjteményéből egy ilyen tégla, annak nagyon szívesen adok!

Tegnap kaptam egy üzenetet a Facebook-tól, melyben arra figyelmeztettek, hogy mondjak köszönetet az oldalam követőinek. Akik amúgy már 100-an vannak. Ugyanekkor a WordPress is üzent, gratulált a blogomon lévő nagy forgalomhoz. Meglepődtem és megörültem ezeknek, aztán kicsit kétségbe is estem. Ugyanis sosem írtam még blogot és sosem olvastam. Annak a focistának az esete jutott eszembe, aki miután befejezte pályafutását, megírta saját életrajzi regényét. A könyvbemutatót meg azzal kezdte, hogy ő egy olyan ember, aki több könyvet írt életében, mint ahányat olvasott. Hogy ne essek ebbe a hibába – vagyis, hogy ne írjak több blogot mint amennyit olvasok – tegnap egész este blogokat olvastam. Pozitív életszemléletre tanító blogoktól drognaplókig sokfélét. Mindeközben fontos felismeréseket is tettem. Egyrészt, hogy mennyi, valóban értékes tartalom található a sokat szidott világhálón. Másrészt (ezzel összefüggésben) meg azt, hogy attól, hogy én blogot kezdtem írni, még korántsem vagyok blogger. Az Önöktől kapott figyelem tengerében fürdőzve ez a felismerés éppen idejében jött, s meg is nyugodtam ebben. Amúgy persze (és elsősorban nem a Facebook-felhívásnak eleget téve) köszönöm Önöknek a sok biztatást és a megtisztelő figyelmet. Aztán volt egy harmadik fontos felfedezésem is. Ráakadtam egy olyan mondatra az egyik életvezetési blogon, ami hajszálpontosan leírja, amit most ezzel az egész “régiház-projekttel” kapcsolatosan érzek. Ezt bizonyos Rosabeth Moss Kanter írta, s olyan fontos, hogy egyenesen Kanter törvényeként tartja számon a szakirodalom. Vásárhelyi Réka fordításában így hangzik magyarul: “Isten hozott a változás útjának buktatókkal járó közepén. Itt az ideje, hogy jól arcul csapjon Kanter törvénye: Minden kudarcnak tűnik félúton. Az inspiráló kezdeteket és boldog befejezéseket mindenki nagyon szereti, csakhogy félúton ott van a fránya nehéz munka, ami nélkül nincs tovább.” Szóval, engem is arcul csapott Kanter törvénye, anélkül hogy tudtam volna, hogy létezik. Az inspiráló kezdeteken már túl vagyok, s hajlamos vagyok a boldog befejezésről, vagyis a célról is álmodozni. (Hogy mi a cél? Persze hogy elmondom Önöknek, hiszen vagyunk olyan viszonyban. Mivel kellően nagy alapterületű és jól tagolt ingatlanról van szó, egyszerre lesz kellemes családi otthon, hangulatos vendégszálláshely és kizárólag minőségi alapanyagokból dolgozó étterem, ez utóbbi a legjobb a Zemplénben. Végül is miért ne, nem igaz?). Az inspiráció és az álmodozás között viszont itt van a fránya nehéz munkával járó félút, amire ráléptem. Tudom, hogy ez a félút iszonyat nehéz lesz. Tele buktatókkal, kételyekkel, vagyis nehézséggel. Azt is tudom, hogy hosszú lesz. A félút közepéhez vezető odaút is, hát még a kiút (ez persze matematikailag ellentmondás, de jól hangzik). Ilyesmiken gondolkoztam akkor, amikor hozzáfogtam az utcafronti szárny alatt lévő alagsorban a vakolat leveréséhez. Közben meg arra jöttem rá, hogy én ebben az egészben valójában ezt, ezt a félutat fogom a legjobban szeretni. Már most is szeretem, hiszen itt van például ez a vakolat. Aminek a leverése kicsit olyan, mint maga az élet. Ha szerencsések vagyunk, és kellően feltáskásodott a régi vakolat, egyetlen jól irányzott ütéssel is sokra juthatunk. Vannak azonban olyan részek is, ahol betonkemény maradt és itt szívós munkával is nehezen haladunk pár centit. (Vigyázat! Ha lesz egy életvezetési blogom, s Önök az olvasóim lesznek, találkozhatnak még a vakolat-élet hasonlatpárral). Na és persze eszembe jutott az is – kellő szakmai alázattal az építőipar felé – hogy sokkal jobban verek le vakolatot, mint ahogyan blogot írok. Íme az ékes bizonyíték:

Köszönöm hogy velem tartanak!

A címként szereplő mondat Márai Sándortól hangzott el. Márai, aki utálta a részegeket, viszont szerette Kassát, a verseket, a nőket, a bort és a becsületet (mást nem szeretett), úgy gondolta, hogy hetvenéves korára biztosan lesz egy pincéje. Azt képzelte, hogy ősszel közvetlenül szüret után, a pince melletti diófa alatt, amikor a diókat már leverték a fáról és az újbor szunnyad a pincében, szóval, hogy így várja majd a halált. Mint tudjuk, ez nem jött össze neki. Én Máraival ellentétben nem hoztam szilárd elhatározást arról, hogy akarok egy pincét, de ez mellékes. Ugyanis lett egy pincém, mintegy a régi ház kötelezően választható elemeként. A lejárat tele van törmelékkel, csúszva lehet csak lejutni, a vége meg úgy tűnik, hogy el van falazva. Vagyis minden olyasmivel rendelkezik, ami egy pincét nem normális esetben izgalmassá tehet, pláne Tokaj-hegyalján. Kalandvágyamnak megálljt parancsolva a pince romtalanítását és alaposabb felfedezését a fontossági sorrendben hátrébb soroltam, ám sokszor gondolok rá. Pláne azóta, mióta bevillant, hogy az udvaron, a pince lejárata mellett történetesen egy diófa áll. Köszönöm, Sándor!

A címben jelölt mozgalmat – melyre a kevésbé fiatalok talán még emlékeznek – az 1950-es években indították. Egyszerű célja ennek az volt, hogy mindenki tartsa rendben a saját portáját. A programra való részvételre nevezni lehetett, ám olyan is előfordult, hogy a felelősök meglepetésszerűen járták végig a településeket, s osztották ki az elismerő táblákat. A táblának igen komoly presztízsértéke volt, büszkén szegezte ki az, aki megkapta. A nem túl vidám 1950-es években ez egy kétségkívül rokonszenves kezdeményezésnek számított, kár hogy már nincsen. Illetve én önkényesen visszaállítottam saját vonatkozásomban. Ócskapiacon beszereztem egy ilyen táblát, s ha szigorú önnönmagamat erre méltónak érzem, kiszögezem majd a régi ház udvarára. Addigra azért persze számos kilométer kerül majd a gereblyémbe, de az első lépést már megtettem. Kitisztítottam az udvart, több konténernyi zöld hulladékot, törmeléket, limlomot eltávolítva. Az udvaron egy jelentős, mintegy 25-30 cm vastag földfeltöltés is található, ezt is elkezdtem letermelni. Jutalmam nem maradt el, hiszen találtam 2 forintot, ráadásul 10, 20 és 50 filléres címletekben. Így fest most az udvar állapota:

Pár fokkal jobb, de a “Tiszta udvar, rendes ház” táblámat egy ideig még jegelem.

Egy régi ház felújítása adott esetben egy értékmentő küldetésként is felfogható. Egy ilyen munka legalább akkora kockázattal jár, mint amekkora kihívás is egyben, s ezzel már az első pillanatban szembesültem én magam is. A lakatlanul álló házon sajnos jelentős állapotromlás következett be a vásárlásom előtt, így a felújítást nem a nulláról, hanem a mínusz első (vagy inkább második) fokról kellett kezdenem. A főhomlokzati kapu bal oldali falazata, valamint a kapu fölötti szemöldökpárkány és a homlokzat egy jelentős szakasza leomlott. Így nézett ki akkor, mikor először megláttam:

Nem volt túl szívderítő látvány, annyi szent. Ráadásul a közelebbi jövőre nézvést sem volt túl megnyugtató a helyzet, hiszen a helyükön maradt téglákat kis túlzással a szél is mozgatta. Hogy pontosan mikor szakadt le ez a rész, azt nem tudom, ám 2012-ben még biztosan épségben volt. A Google Street View alkalmazáson szereplő felvételen ez az állapot látható:

Ez azért sokkal szebb. Kár volt ezen a továbbiakban keseregnem, örülnöm kellett – és örültem is – a decemberi ősznek. Elvégeztettem legalább azt a beavatkozást, mely statikai szempontból helyreállítja a keletkezett kárt, megelőzendő a további pusztulást, s megteremtve a lehetőségét az utcafronti homlokzat teljes renoválásának. A homlokzat jellegéről a következő bejegyzésekben még szólok, s bemutatom az eddig elvégzett munka eredményeit is.