A cím megtévesztő lehet, ugyanis csatlakoztam a száraz január kampányhoz, aminek a lényege röviden annyi – és hosszabban is ugyanez – hogy az ember fia nem iszik alkoholt egész januárban. Mivel mindennel késésben vagyok, előrelátó módon már decemberben elkezdtem a száraz januárt. Szóval én most csak zsákos fröccsöt fogyasztok, (azt viszont eléggé mértéktelenül) amit a kőművesem ír fel receptre, én meg kiváltom a tüzépen. Ma is voltam a napi betevő adagomért, meg egy csomó egyéb cuccért, legalább 25 tétel szerepelt a listán. Egyetlen dolgot nem kaptam csupán, méghozzá fakötésű alátétet. Mikor az eladó hölgy közölte, hogy az nincs, annyit mondtam csak, hogy akkor ezt majd a gyógyszertárban váltom ki. Ami szerintem annyira nem vicces, mégis, számomra túlzónak tűnő derültséget keltettem a pult mögött lévők között. Megdícsérték a humorom, amit azonnal megpróbáltam kedvezményre váltani, de sajnos nem volt ilyen opció. Viszont ismét megdícsérték a humorom. Szóval a lényeg: a ház középső traktusában zajlik most a munka egyik nagy fejezete. Ez az a rész, ahol spontán és nagy zajjal leomlott egy válaszfal, s a két térből lett egy. Ezt a képet már mutattam, de emlékeztetőül újra mutatom:

Ez a felvétel a válaszfal omlása után készült, a szürreális látványt nyújtó ajtó itt még látható.

Ez a kép pedig mai. Az omlott fal maradéka lebontásra került, s a vakolattól megszabadított többi fal tisztítást követően megkapta a fröccsöt. Közelről kicsit cseppkőbarlang-szerű a hatás, ami annál jobban erősödik, minél többet iszik az ember, miközben nézi a falakat. Ezt persze csak tippelem. Szóval így fest:

Ez a tér, melynek három, udvarra néző ablaka is van, 37 négyzetméter alapterületű. A ház legnagyobb helyisége, ami most egyáltalán nem szalonképes, de azzá tehető. Nappalit semmiképpen nem akarok itt, hiszen napközben folyton dolgozok. Ezért is lesz inkább szalonestek rendezésére alkalmas szalon, bár tudom hogy ez fellenzősen hangzik. Akárhogyan is lesz, holnap elkezdődik ennek a térnek a kartonozása, pontosabban azt előkészítendő, a vázszerkezet szerelése.

A munka másik frontja egy következő szuterénhelyiségben húzódik, ami azelőtt kazánház volt. Innen rengeteg földet termeltünk ki, ezzel megnövekedett a tér belmagassága. Rövidesen erről is mutatok majd képet, most csak a mai földmennyiséget:

A képen szereplő tábla senkit se tévesszen meg, innen 300 méterre nincsen semmiféle udvarház.

Ami viszont van, de nem háromszáz méterre, hanem nálam, az egy csomó, bontásból származó ólomcső. A ház eredeti vízvezetéke ugyanis ebből készült, s ezeket szépen kiszedegedtem. Mondtam is a kőművesemnek, hogy innentől kezdve az értékes ólomért a MÉH-telepen kapott pénzből finanszírozom őt. Ekkor 9.24 volt, s azt válaszolta, hogy ok, fél tízkor távozik. Mondom én hogy értékes ez az ólom, hiszen hat percet is kiad abból a költségemből, ami nekem percenként tűnik százezreknek. Szóval nagy reményeim vannak, a MÉH-telep izgalmas hely, alig várom a holnapot, s feltétlenül beszámolok az ottani kalandomról. Szerintem a kapott pénzből tutira kijön majd egy hosszúlépés (1 dl. bor+2 dl. szóda). Persze csak februárban.

Valamikor a kilencvenes években volt egy pelenkareklám, ahol a még nem szobatiszta, de már racionálisan érvelni és vitázni is képes egyévesforma gyermek és anyukája arról cseréltek eszmét szűk harminc másodpercben, hogy a pelenkásdoboz az doboz-e, vagy ház. Hasonló polémia kerített engem is hatalmába ma, a hátsó lakrész gipszkarton munkálatainak végeztével. Az az érzésem támadt, hogy a ház olyan lett belülről, mint egy doboz:

Ez a szoba részlete, átpillantva a konyhába (az onnan nyíló, kis részletben látható ajtó befalazásra kerül majd) ez pedig a fürdőszoba részlete:

Ez utóbbi nem azért zöld, mert karácsony előtt volt soron, hanem mert páraáteresztő kartonok kerültek ide. Szóval, sétálgattam ebben a három, panelszerűvé vált steril térben és kicsit furán éreztem magam. Ami persze elmúlik majd, ha burkolva, festve, mi több berendezve lesznek ezek a helyiségek, de most még idegenül mozgok a kartonlapok között. Tény ami tény, maga a kartonozás mérnöki precizitással készült, profi munka. Ki nem találnák, hogy ki csinálta. Természetesen a kőművesem, aki ebben a filmben a több mint testőr szerepét játssza. A végén megjegyezte, hogy szerinte sokkal jobb lett, mintha speciális kartonozókra bíztam volna. Egy ilyen mondatra mondjuk én általában nem szoktam csöndben maradni és több szerénységre intem az adott illetőt, de ezúttal nem történt más, minthogy lepergett a Tények helyi, tíz másodperces adása, amit csendben néztem végig, s jött is a reklámszünet. Merthogy igaza van. Amúgy a gipszkarton, mint műfaj számos előnyét leírtam már korábban, ha mindezt megismételném, az már önszuggesszió lenne. Úgyhogy nem is kerülgetem tovább a forró kását: mit gondolnak, ház vagy doboz?

…”Holdfény és tánc” szólt anno a Dolly Roll, persze ők nem zománcról, hanem románcról énekeltek. Bár a zománc, amiről most beszélni szeretnék, számomra része annak a románcnak, ami a házhoz fűz. Végülis helyben vagyunk, bár nem lett Cleopatra (se) a frizurám. A zavaros bevezető után jöjjön a lényeg. Nagyjából egy éve írtam két öntvény falikútról, amelyeket a házból szereltem le, s odaadtam szemcseszórásos tisztításra és zománcozásra. Akkor azt írtam, márciusra készen lesznek. Azt nem írtam, melyik márciusra, s milyen jól tettem. Éppen karácsony előtt kaptam őket vissza, ilyen állapotban:

Nem lettek tökéletesek, ám egyrészt aki a mai világban a tökéletességet keresi, az súlyosan frusztrált lesz, másrészt ezek százéves tárgyak, s ahhoz képest hogy milyen állapotban voltak, majdnem tökéletesek lettek. Ami a mai világban, ugyebár, nem is olyan rossz. Az egyik a képen látható helyre kerül (ahol eredetileg is volt), már van új víz és szennyvízkiállás is itt, a másik meg a hátsó lakrész konyhájában lesz és virágot ültetek bele. Márciusra a helyükön lesznek. Idén márciusra 🙂

Nemrégiben említettem már, hogy a szennyvízhálózatom kapcsán felmerült némi probléma. Jelesül, hogy a hátsó telekszomszédom szenny- és csapadékvize az én telkemre érkezik, majd tisztázatlan körülmények között ismeretlen helyre távozik. Ebben az ügyben a “nyomozást” természetesen nem a rendőrség végzi, hanem a vízművek munkatársai. Azt az információt kaptam, hogy a régi hálózatok felderítésére van egy módszerük, s majd keresnek. Aztán a minap megjelent két kedélyes szakember, s azt mondták, hogy meghozták a diszkófüstöt. Mire kimondtam volna, hogy ez még korai, s különben is, ha itt valaha zene szól, az csakis sanzon lesz, már bent is voltak az udvaron. Kiderült, hogy a módszer egy gép által generált fehér füst, amit a régi aknámba vezettek. Ahol a bevezetett füst kijön, azzal bizony összeköttetésben van az aknám. A gép berregett, a sűrű füst pedig egy csövön át az aknámba ömlött. Feszült várakozás következett, a két vízműves szakin és rajtam kívül a kőművesem és segédei is izgatottan várták a fejleményt. A fejlemény pedig az lett, hogy a telkem végén lévő téglakerítés túloldalán kisvártatva gomolygó fehér füst tűnt fel. Az első reakcióm az volt, hogy elkiáltom magam: Habemus papam!, azaz Van pápánk! De beláttam, hogy az udvarom nem a Szent Péter tér, ez pedig egy másik rendezvény. Szóval, Ferenc pápa marad a helyén, a füstpróbáról vélhetően fogalma sem volt (bár, a Vatikánban sokmindenről tudhatnak). A “tömeg” hamar szétszéledt, a vízművesek készítettek egy helyszínrajzot és egy jegyzőkönyvet, majd távoztak. Én pedig mehetek a szomszédomhoz egyeztetni a hogyan továbbról…

No de, azért a felújítás is haladt ám, nem is keveset. Elkészült a hátsó traktus három helyiségének vázszerkezete, amire a gipszkarton előtétfal kerül majd. Sőt, a mennyezetre felkerült a kőzetgyapot szigetelés is.

Hétvégén ismét a villanyszerelőké a pálya, hétfőn pedig kezdődik a kartonozás. Sőt, egy újabb szuterénhelyiség bontását is elkezdtem, s kértem a kőművesemet, hogy a három helyiség kartonozását követően ezzel folytassuk a felújítást. Az egyetlen felismerhető szisztéma ebben a felújítási sorrendben, ha az alaprajzot egy sakktáblaként képzeljük el, amin csak lólépéssel lehet lépni. Ebben a képletben a kőművesem a ló (természetesen nem sötét, hanem egy pej angol telivér) és én vagyok az, aki sakkozik. Saját magam ellen😄

A cím meglehetősen (és franciásan) fellengzős, ez a stílus távol áll tőlem, s távol is marad, úgyhogy tekintsünk is el a cím stílusától. Persze adhattam volna simán a “Szuti” címet is, de az meg olyan közönséges, a Souterrain jobban visszaadja a végeredményt. Ami a szuterénem vonatkozásában (merthogy erről van szó) olyan lett, amilyennek szerettem volna, hogy legyen. Ha ehhez hozzáteszem, hogy fogalmam sem volt arról, hogy milyennek szerettem volna a végeredményt, akkor a negyedik mondat végére totálisan össze is zavartam mindenkit. Pedig ez a helyzet, mármint hogy fogalmam sem volt: egyik ötlet és helyzet követte a másikat. Na, ennek fényében lett egész klassz. Apropó, fény! Teljesen olyan, mintha egy fénytechnikussal terveztettem volna meg a világítást, gondosan kijelölve a lámpák helyét, majd wattot, kelvin számítgatva elértem, hogy éppen olyan módon vetüljön a fény, hogy a poroszsüveg boltozat I gerendáinak vonaláig érjen. Egy frász! Rendeltem burkolatokat, olyat ami első ránézésre megtetszett, majd a lámpás boltban vettem belevaló izzókat, aztán felkapcsoltam a kapcsolót, s azt mondtam: nini. Szóval, nem először érzem azt, hogy szerencsés vagyok, s talán nem is másodszor. Cserébe viszont sosem játszok a szerencsére, nem kísértem, lottót elvből nem veszek soha. Csak bajt okozna egy 500 milliós fődíj. Szóval, minden klappol a szuterénemben, s bár sosem szerettem az “ilyen volt – ilyen lett” című hatásvadász történeteket, most elgyengülök. Szóval ilyen volt:

És ilyen lett:

S közben csak egy évet öregedett a ház.

A berendezés még biztosan lendít az összhatáson, várom a restaurált öntvény falikutamat, s már vannak ötleteim a bútorokra, apróságokra is. De mindent a maga idejében, s mivel fogalmam sincsen, mikor minek van itt az ideje, egyszer csak jelentkezek Önöknél a felékszerezett szuterénemmel. Akarom mondani: souterrain-nemmel. Amire remélem igent mondanak majd!

A kettővel ezelőtti posztomban említettem, hogy magyarázattal tartozom a képen látható halomnyi gipszkarton okán. Nos, a magyarázat roppant egyszerű: a falak és a mennyezet gipszkarton borítást kapnak. Persze, mire eljutottam ehhez a döntéshez, rengeteget töprengtem, hiszen egy kicsit lélekölőnek érzem ezt a technológiát egy ilyen régi épületnél. Végül az egyetlen emocionális ellenérv mellé számos racionális érvet sorakoztattam fel és persze egyeztettem a ház felmérését végző építésszel is. Az acélprofil vázas gipszkarton előtétfal jól terhelhető, sima, repedésmentes felület alakítható így ki, az elektromos vezetékek elrejthetőek komolyabb vésési és horonyjavítási munkák nélkül. A vakolással szemben itt nincsen nagy tömegű technológiai víz, mi több a gipszkarton előtétfallal kialakított helyiségek mikroklímája is jobb. És végül, de nem utolsósorban: ez a technológia olcsóbb, mint a vakolás. Ha elkészül, ránézésre minimum olyan szép lesz, mintha vakolva lenne. Szóval ezért döntöttem a szárazépítés mellett. Persze, nehogy azt higyjék, hogy ez pikk-pakk készen lesz. A profilok összeállítása a sarkok és a nyílászárók miatt igazi pepecsmunka: mérés, számolás, vágás, rögzítés. A hátsó három helyiség közül a fürdőszoba és a konyha oldalfalainak profilozása készült el eddig, de még az sem teljesen:

Ezt követően jön a szoba, aztán mindhárom helyiségben a mennyezet profilozása, s ide még kőzetgyapot hőszigetelés is kerül majd. Szóval, mire a kartonozás elkészül, addigra a vén december is itthagy majd engem. Amit annyira amúgy nem bánok, zaklatott egy év ez az idei.

A cím utal a zaklatott lelkiállapotomra, ami miatt hadarva beszélek és írok, valójában “teljes embert” szerettem volna írni. Szóval, mindig tanulok, most azt tanultam meg, hogy egy ekkora léptékű házfelújítás teljes embert kíván. Nagy kár, hogy én sorozatban olyan feladatokat adok magamnak, ami önmagában is teljes embert kíván és folyamatosan növelem a tétet. Ha azt gondolják, hogy különleges képességekkel rendelkezem, tévednek. Egyszerűen hülye vagyok, az pedig az én keresztem, hogy kicsit élvezem is. Szóval mindig mindennel csúszásban, késésben vagyok, mindig mindenkitől elnézést kérek, s közben 19 szálon futnak az eseményeim. Pedig elég lenne egyetlen, most például ez a ház, ami, ugyebár, teljes embert kíván. Hát, ez a projekt nem egy diadalmenet, annyi fix, pláne az 1/19-ed részem érzi ezt így. Szóval ez a kis részem ma azzal szembesült, hogy hiába jár el körültekintően, a meglepetés garantált. Elkezdtem ugyanis a szennyvízrendszerem felújítását, ami így kezdődött:

Az utcai csatlakozótól kicseréltettem a régi hálózatot, telekhatártól telekhatárig. Ez jó nagy munka volt, markoló ásta az árkot és négy ember egy összehangolt akció keretében (kiemelés tőlem) lefektette az új csöveket, három helyen a házba történő bekötésekkel. Az mindenesetre fura volt, hogy a tőszomszédom érdeklődött menet közben, hogy vajon neki nem itt megy-e a szennyvize, az még végképp, hogy fél négykor a hátsó telekszomszédom is megjelent, aki már nem érdeklődött, hanem kijelentette, hogy neki bizony itt megy. Egy szennyvízberuházás összehozza az embereket…Nagy kár, hogy a közműtérképen ennek semmi nyoma, s a tulajdoni lapon sem szerepel bejegyzett szorgalmi jog. Rájöttem, hogy teljesen felesleges ilyen hivatalos papírokat böngészni, mert a rögvalóság általában egészen más. A velem párhuzamosan húzódó másik utcán lakó, telek végi, amúgy roppant rokonszenves bácsi szennyvize és csapadékvize bizony valóban a telkemre fut, majd ott rácsatlakozva az én vezetékemre, keresztül a portámon, halad az öröklét felé: ami ez esetben a házam előtti városi szennyvízhálózat. Nagy dilemma, mitévő legyen ilyenkor az ember. Pláne, én, aki amúgy nem szokott a kakán is csomót keresni. Majd elmondom, de még én sem tudom. Elképzeltem, hogy én vagyok a bácsi. Nagyon tetszett a szőrös mamusza, tudom hogy ennyi idősen (esetleg hamarabb) nekem is lesz ilyen. S ő már így vette meg a házat negyven éve, s a szennyvize már akkor is ott ment, a csapadékvízzel együtt, ami napjainkban már nem eurokonform. Szóval, ha egy százéves házat újítanak fel egy sűrűn beépített városi szövetben, készüljenek fel meglepetésekre. Én nem voltam felkészülve.

A benti munkákról részletesen írok majd, most csak egy kép, amitől a kőművesem vélhetően látens gutaütést kapott:

Eldöntöttem, hogy a házban minden elfalazott ablakot és ajtót bemutatok, így ezt is. Erre nem mehet fröccsölés, sem vakolat. Szerintem ott még nem tartunk, hogy teljesen hülyének néz engem, de az irány jó.

A mostani bejegyzésem írásakor érzem először azt, hogy annyi mindenről szeretnék mesélni, hogy azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Ma hatalmas nyüzsgés volt a régi házban, tele volt élettel. És a ház is mozgott, nem is akármennyire. Nemrégiben mutattam Önöknek egy olyan nyílást, ami érdekes mintázattal lett valamikor utólagosan elfalazva, ezt:

Képzeljék el, hogy ez az elfalazás, mi több, az elfalazás melletti fal jó része, ma spontán módon és hatalmas robajjal leomlott. Mielőtt a szívükhöz kapnának: senki sem volt a közelben, személyi sérülés nem történt. A dolog spontaneitása engem is meglepett, hiszen ez a fal eddig állt. Most meg leomlott. A lourdes-i csodák jutottak eszembe, a megmagyarázhatatlan csodás történetek, s éppen beindult a fantáziám, mire megjött a kőműves, aki lakonikusan csak ennyit mondott a leomlott falra nézve: “Csoda hogy ez eddig állt. Sehová sem volt bekötve. A Szentlélek tartotta.” Beláttam, arra nehezen tudok zarándokturizmust építeni, hogy olyan dolgot mutogassak, ahol nem az a csoda amit látunk, hanem az, amit korábban láthattunk volna, de már nem látunk, mert megszűnt. Szóval pragmatikusabb dolgok felé eveztem, s odavetettem a mesternek, hogy akkor számoljuk újra, hiszen ez a felület minimum 25 négyzetméter, ennyit spórolok is a falfelújítással. És ezt egyrészt én megspórolom, másrészt ő ezt nem kapja meg, harmadrészt az így megtakarított pénzből a világjárványt követően egy Karib- tengeri körútra megyek, életemben először. A válasz egy lesajnáló vigyor volt, s biztos csak bebeszéltem magamnak, hogy a mesterem meg azt gondolta, hogy ha a fal leomlott, azt újra kell rakni, ami neki persze jó kis plusz, s már el is képzelte magát a szokásos, évi rendes karibi körútján. Ám itt arra a felismerésre jutottam, hogy ez a spontán omlás nem véletlen. A ház megszeretett engem, bizalmába fogadott, s lerázta magáról azt, ami neki nem tetszett. Például ezt a hevenyészett osztófalat, s feltárta egy impozáns részletét:

A leomlott fal melletti ajtó persze most szürreális látványt nyújt, vonatkoztassunk is tőle el. A fotó nem adja vissza teljesen a valóságot: lett egy negyven négyzetméteres, kellemes arányú tér, három ablakkal. Most azon töprengek, mit tervezzek ide, s próbálom kiverni a fejemből az egyik segédmunkásom megjegyzést: “b…. meg ez így akkora mint egy tornaterem”. A bordásfalakat mindig is utáltam, kiszámíthatatlan volt onnan a mandíner. Szóval még töprengek.

Ja, amúgy jól látják. Az ott középen egy halom gipszkarton. Tudom, hogy magyarázattal tartozom, kicsit magamnak is. Megmagyarázom!

Az előző posztomban mutatott félkész fürdőszobai ajtónyílás időközben elkészült és teljesen hétköznapi formát kapott:

A deszkadúc persze még mindig felfogható egyfajta elidegenítő effektusként, mely a brechti drámák bevett kelléke. De csak átmenetileg lesz itt, míg teljesen meg nem köt a habarcs. A leendő fürdőszobában befalazásra került egy ajtónyílás, melyből azelőtt a padlásfeljáróba lehetett kijutni. Erre nekem nem lesz szükségem, így kisméretű téglával orvosolta a kőműves a tátongó lyukat:

A padlásfeljáró alján lévő nádszövet bontásra kerül, a deszkázat pedig kartonborítást kap. E sorok írásakor zajlik a villanyvezetékek helyének vésése, a csövek behelyezése, majd indul a falak gúzolása.

A ház külön bejárattal bíró hátsó traktusa három helyiségből áll. Ebből a leghátsó egy fürdőszoba, a középső egy szoba, míg a legelső egy konyha-étkező lesz. A leghátsó, majdani fürdőszoba ajtaja kicsit arrébb kerül mint eredetileg volt, mert belelógott a padlásfeljáró. Így néz ki bentről a már kiigazított oldal:

Így még kintről:

Ha egy kortárs művész lennék, aki a vendégeinek performanszokat tart, mondhatnám akár, hogy az ajtó kész. Legfőképpen a saját szerencsém, hogy nem vagyok kortárs művész, meg persze kicsit a kortárs művészeté is. Szóval ez a félkész állapot. Most jön egy porotherm áthidaló, majd bontás és kisebb falazás, s az ajtó máris jó helyen lesz. A leendő konyhában a fal alsó harmadában egy iszonyat kemény felület található, mely így válik le:

Ez egy kellemetlen munka, de nem megspórolható, hiszen ide részben kerámiaburkolat jön majd. A vakolat leverése a ház középső részében is halad, s lassan a végéhez ér. Itt is van egy érdekes elfalazás:

Ez egy kantjával rakott téglafal, amivel egy hatalmas íves nyílást falaztak be. Ezt úgy érzem, hogy kibontom, s a mellette lévő kis ajtót befalazom. Így a két térből igen impozáns méretű egy tér jöhetne létre. De erre lehet, hogy még alszok hármat. Önöknek viszont nem kell ennyit aludni a következő bejegyzésig, ígérem!