A kalendárium

Általában kényszeresen megmagyarázom a bejegyzéseim címét, most is. Történt tehát, hogy ismételt látogatást tettem az asztalosműhelyben, ahol szinte már családtagnak érzem magam. Megnéztem az ablakaimat, ajtóimat, megsimogattam őket, aztán amikor távozni készültem, a mester fia, vagyis az “ifjabbik mester”, utánam szólt: “Ezt is megírod a kalendáriumban?” Picit meghőköltem, majd rávágtam, hogy naná. Tehát ők is “tudják”, s kalendáriumnak nevezik ezt a blogot. Tényleg megtisztelő. Ami ennél is fontosabb, hogy nagyon szépek a nyílászáróim. Amúgy meg tudták, hogy úgyis megírom, máskülönben nem deponálták volna az ablakszárnyakat direkt Deák és Széchenyi alá:

A tegnap másik eseménye az volt, hogy a játék és muzsika tíz percben analógiájára játék és burkolatvásárlás öt percben címmel folytattam csempevásárlási szeánszomat. Ezúttal random módon egy nagy áruházba vetettem be magam, amit a Csillagok háborúja egyik szereplőjéről neveztek el – legalábbis szerintem. Ott is bőven volt választék, s annyit már eldöntöttem előre, hogy fahatású kerámialapot szeretnék a hátsó szárny szobájába. Miután öt perc alatt kiválasztottam hogy melyiket, kerestem is a polcon a dobozokat. Csak éppen azok egészen magasan, a polc legtetején voltak. Odamentem hát a targoncáshoz, hogy legyen szíves és vegye már le nekem. Mondjuk úgy, nemigen volt készséges, szinte számon kért, hogy hát mégis mit gondolok. Eszembe is jutott erről egy történet, amit egy régi, kedves barátom emlegetett időnként. A történet a szomszédos városka méltán nagy hírű hoteljében játszódott, valamikor az 1980-as évek derekán. Felvettek oda egy csomaghordót, vagyis londinert, mert olyan még nem volt. A londiner, jól csengő pozíciójának jelentőségéhez mért módon fehér ingben, élére vasalt nadrágban járt fel-alá a hotelban, úgy, hogy fogalma sem volt arról, mit is kell csinálnia egy londinernek. Mentségére szóljon, erre igény sem igen volt, hiszen a hotel törzsvendégei az időtájt a baráti Szovjetunióból érkező buszos turisták voltak, akik hatalmas rafiaszatyraikat maguk cipelték. Nemcsak londinert nem igényeltek, de – egyes városi legendák szerint – a reggelihez felszolgált teát úgy fogyasztották el, hogy előbb bekapták a teafiltert, majd ráöntötték a bögrében lévő tűzforró vizet. Aztán vöröslő fejjel, kiguvadt szemekkel meredtek egymásra az asztalnál ülve, úgy, hogy közben fityegett a szájukból a teafilter cimkéje. Történt azonban, hogy egyszer egy NDK-s csoport is érkezett a hotelba, s az egyik, kellő öntudattal rendelkező német a csomagjaira mutatva megkérte a londinert, hogy hát lenne szíves. Mire ő öntudatosan ennyit felelt: “Ééén? Mégis mit képzel? Kérem, én itt a londiner vagyok!” Szóval kicsit ezt éreztem a targoncás kapcsán is, aki aztán kelletlenül bár, de mégis leemelte nekem a raklapnyi csempét. Aztán mutatta, hogy pakolhatom. Én néztem a bezsugorfóliázott, összekötegelt dobozokat, s tényleg annak a határán voltam, hogy elmondjam, de hát én meg a vevő vagyok, akiért – igaz icipici részben – de mégiscsak van ez a bolt. Aztán úgy döntöttem, hogy minden empátiámat előhívva nem mondok semmit, csak megköszönöm az eddigi segítségét. Így is tettem, aztán nekiveselkedtem, széttéptem a fóliát, s a lakáskulcsommal elfűrészelgettem a kötegelőzsinegeket. Komolyan megfordult a fejemben, hogy az ott hagyott targoncára pattanva a maradékot meg visszaemelem, de végül erről letettem. Tehát, miután megraktam a kocsimat, próbáltam elindulni. Tényleg csak próbáltam, mert nemigen ment. A csempe összsúlya 350 kg volt, vagy harmadik nekirugaszkodásra tudtam megindulni. Képzeljék, a kocsi kereke ráadásul félrehúzott, így csak egyetlen módon tudtam haladni, méghozzá úgy, hogy menet közben köröket írtam le magam körül a kocsival. Vagy 45-50 kör eredményeként jutottam el a pénztárig, s mondjuk úgy, rengetegen megtudták az üzletben, hogy milyen padlólapot vásároltam. Mondtam is a pénztárosnak, hogy ez szédítő volt, s teljesen úgy éreztem magam, mint egy jégtáncos a téli olimpián. A piruetteket természetesen a parkolóban is megismételtem, ahol nem jött volna ki jól a körív – illetve kijött volna, ha az lett volna a cél, hogy szétzúzzak egy raklap kerámiakaspót – ott fékeztem. Szóval így vettem meg a padlólapokat, s holnap azt is megírom, miként rakta le őket a Mester. És megmutatom az elkészült fürdőszoba burkolatot is.